- Versenyképes térségi szerveződést
- Társadalmi gondoskodás
- Az Egyház társadalmi súlyának növelése
- Színvonalas oktatás
- Újszerű mezőgazdaság
- Innovációt a vállalkozásokba!
- Növekvő esélyt a fiataloknak!
- Saját külkapcsolati rendszer kialakítása
- Kisebbségi szakpolitikák kidolgozása
- Sikeres település menedzsment
- Korszerű felnőttképzés
- A társadalmi nyilvánosság újjáépítése
VERSENYKÉPES TÉRSÉGI SZERVEZŐDÉST
A működőképes fejlesztési régiók létrehozása nem halogatható országos feladat és országos érdek. A térségi léptékű decentralizáció olyan fejlesztéspolitikai minimum, amelynek hiányában érdemben nem lehet tovább lépni.
Ez a fentről lefele irányuló fejlesztés modellje, amelyre szükség van, s amelyhez kormányzati-parlamenti akarat és döntés szükséges.
A versenyképes térségi szerveződés azonban ennél sokkal többet is jelent. Települések közti tényleges és hosszú távú együttműködést. Kisebb-nagyobb, földrajzi-történelmi tájegységek szerinti szerveződést, kistérségi stratégiai együttműködést. S nem utolsó sorban helyi, kistérségi léptékű identitás rendszerek tudatos erősítését, építését. Szakmai tudást és szakmai hálózatot, amely ezt a munkát támogatja és kiszolgálja.
Az Európai Unió fejlesztéspolitikai irányelvei között megjelent egy új célkitűzés: az inkluzív fejlesztés igénye. Mit jelent ez? Mindenekelőtt azt, hogy minden fejlesztési elképzelésnek a térség társadalmához kell igazodnia. A beruházásoknál nem a tőkenagyság, hanem a létrehozott munkahelyek száma a fontos. S mindenekelőtt a saját értékek, saját előnyök feltárása és hasznosítása.
Ma még a versenyképes térségi szerveződésben, a tervezés fázisában vagyunk. Nem könnyű munka, mert rajtunk múlik, nekünk kell megtervezni, megszervezni és kivitelezni is.
Így van ez a Székelyföldi térség esetében is. Az alulról való építkezés munkájával máris megkéstünk. Többet beszélnek egyesek a Székelyföldről, mint amennyit tesznek érte. Így van ez a Partiummal, a Szilágysággal, Kalotaszeg vidékével és minden olyan kisebb-nagyobb térséggel, ahol az egy tömbben élés közösségi identitásszerkezetek megerősítését teszi lehetővé.
Önálló, jól megalapozott szakpolitikára van szükségünk a magyar közösség térségi tagolódásának megfelelően. Nagyon erőtlen és logikátlan lépés, ha térségi léptékben RMDSZ szerkezeteket alakítunk ki, de előtte társadalomfejlesztési, szakpolitikai koncepciót nem.
A térségi fejlesztés ügye jól mutatja, hogy a magyar közösség probléma-listája jóval nagyobb, mint ami a szokásos érdekképviseleti munkával lefedhető.
Az összefogás nem csak a szavazatok összegyűjtését kell jelentse, hanem a társadalmi kompetenciák összefogását, együttműködési kereteinek kialakítását is.
TÁRSADALMI GONDOSKODÁS
Társadalmi szolidaritás és gondoskodás nélkül nincsen működő közösség! A leszakadó helyzetben lévők támogatása egyidőben erkölcsi kötelesség és társadalomépítési feladat.
A liberális piacgazdaság, a globalizáció – ha szabadjára engedjük ezeket a folyamatokat – a szétfejlődést, a tagolódást, az individuális pályákat támogatja. Ennek eredménye, hogy sokan lemaradnak, perifériára szorulnak, versenyképtelenné válnak. Akik megszűnés előtt álló kis településeken élnek, akik idősek vagy egészségügyi gondokkal küszködnek, akik nem tudnak munkahelyhez jutni, akiknek nagy családjuk van, akik valamilyen fogyatékkal élnek, akik halmozottan hátrányos helyzetbe kerülnek – nekik mit adunk cserébe azokért a szavazatokért, amelyeket elvárunk tőlük? Elegendő-e számukra a kormányzati, kisebbségi érdekképviselet? Azt gondolom, hogy nem! Közvetlenül nekik szóló szervezési-támogatási programokra van szükség.
Miért nem épít ki a romániai magyar elit partnerségen alapuló, tartós együttműködést azokkal a szervezettekkel, amelyek ma megpróbálják ezt a nehéz munkát végezni?
Miért nem tekintjük ezeket a szervezeteket a politikával egyenrangú partnereknek? Akiknek épp olyan beleszólásuk legyen a közérdekű dolgokba, mint a politikai elitnek?
Egyházi-karitatív szervezetek, civil intézmények, alkalmi társadalmi csoportok sokat tesznek ezen a téren.
Miért nem integráljuk ezt a munkát a magyar közösség társadalmi építésének a munkájába?
Ha fontosnak tartjuk a társadalmi kohéziót, a közösségi szintű együttműködést, akkor cselekednünk kell ennek érdekében.
Európa ma mindennél előbbre valónak tartja a társadalmi kohéziót. A következő költségvetési ciklusban programok sora születik ennek érdekében.
Mi nem tudunk újítani, előbbre lépni a saját házunk táján?
Települések szintjén, a rászoruló kisebb-nagyobb csoportok szintjén számtalan módja van annak, hogy a társadalmi gondoskodást általános gyakorlattá tegyük. Közösségünk történetében sokféle példája, modellje van ennek.
Támogasson a média abban, hogy a társadalmi szolidaritás gyakorlatait pozitív normaként mutassuk fel.
Támogassuk anyagiakkal a szociális ellátó hálózatokat.
Hozzunk létre rendszeresen működő think-thank csoportot a használható gyakorlatok kidolgozása, terjesztése érdekében.
Tegyük a szociálpolitikai szemléletet és gyakorlatot a kisebbségi társadalomépítés szerves részévé.
AZ EGYHÁZ TÁRSADALMI SÚLYÁNAK NÖVELÉSE
Melyek ma a romániai magyar közösség tartópillérei? Melyek azok az intézmények, intézményrendszerek, amelyek a mindennapi működés szempontjából nélkülözhetetlenek, ugyanakkor társadalmi támogatottsággal is bírnak?
Ha a társadalmi szerepet és a társadalmi elfogadottságot egyaránt nézzük, akkor a tartópillérek sorában az első helyen a történelmi egyházak intézményrendszere áll.
Mi, politikusok, ezt gyakran másként gondoljuk, másként mondjuk. Úgy véljük, hogy a legfontosabb intézmény az érdekképviselet, a politikai szerkezet. Alighanem a kisebbségi helyzet termeli ezt a meggyőződést. Ezért a többi pillért, így az egyházi intézményrendszert is gyakran valós értéke alatt kezeljük.
Van-e megközelítőleg is pontos ismerete a romániai magyar politikai elitnek arról a szerepről, amelyet a történelmi egyházak a romániai magyar közösség életében betöltenek? A válasz nem egyszerű, de a kérdés nagyon is jogos.
Ma az egyház intézményrendszere és a társadalom közti kapcsolat összehasonlíthatatlanul tartalmasabb, sokszínűbb, mint amit a romániai magyar politikai szervezetek működtetnek azzal a magyar közösséggel, amelyet úgymond képviselnek. Az egyházak a klasszikus társadalmi szerepek mellett új funkciókat vállalnak fel, célirányos és pragmatikus intézmények, hálózatok, programok kiépítése, működtetése révén. Társadalmi szerepvállalásuk fokozatosan növekszik olyan területeken, mint a szociális munka, az oktatás, a felnőttképzés, a kultúra, a gazdaság, s nem utolsó sorban a társadalomszervezés, a közösségépítés.
A romániai magyar közösség egészére irányuló társadalomépítési munkában hosszú távú stratégiai együttműködés kialakítására van szükség a politikai intézményrendszer és az egyházak intézményei között.
A politikusoknak túl kell lépniük azon az eddigi gyakorlaton, hogy időnként tiszteletköröket tesznek egyházi vezetők irányába, az egyházi vezetőket meghívják a közéleti-politikai rendezvényekre, választások idején nyíltan vagy burkoltan támogatásokat kérnek. A történelmi egyházak ma a magyar közösség társadalmában a legerősebb stratégiai szereplők. Egy komolyabb stratégiai partnerség segíthet a közéleti-politikai elitnek abban, hogy ne csupán választási ciklusokhoz kötött elképzelései legyenek a közösség szolgálatáról.
SZÍNVONALAS OKTATÁS
Magyar nyelven tanulni és tanítani – a nemzeti identitás része. A közösséghez tartozás kifejezése, kultúránk erősítése, morális kötelesség.
De ez önmagában kevés!
Támogatni, biztosítani kell azt is, hogy az oktatás és tanulás színvonala magas legyen. Elmondhatjuk-e ma ezt? Aligha.
A kisebbségben élő közösség csak akkor válhat versenyképessé, ha minden megtartott óra, minden megírt tankönyv, minden kisebbségi oktatási intézmény menedzsmentje a magas színvonalat tekinti mércének.
Ehhez több kell, mint jogi keret, több kell, mint tanszertámogatás, több kell, mint szociális alapon nyújtott segítség.
Rendelkezünk-e a romániai magyar oktatást tartalmilag megújítani tudó szakmai kompetenciákkal?
Lehet, hogy az iskola még nincsen felújítva, az oktatás eszközparkja nem elég korszerű. De a szellemi-szakmai tudás megújítása nem igényel politikai alkudozást, s kínos-keserves jogalkotási procedúrát sem. Ezt mi magunk is elkezdhetnénk! Kik hordozzák ezt a tudást? Ha nincs kézügyben elegendő tudás, az innovatív ismeretek, a sikeres pozitív példák tára minden számítógépről elérhető. Ha nincs elegendő ilyen szakember, akkor egy célzott program keretében ki tudjuk képezni őket. Erre való a közösségi erőforrás, az alapítványi keret. A pedagógusok körében nagyon sok sikeres kezdeményezés van, a rendszer egésze mégsem elég hatékony.
Az oktatási intézményrendszerünk és gyakorlatunk szakmai menedzselése tartós adósság. Ezen változtatni kell. Szervezés, tudásmegosztás kérdése, hogy a pontszerű pozitív próbálkozások átváltozzanak társadalmi folyamatokat generáló hálózati csomópontokká. Erre alacsony költségű projektek sora indítható, Kihasználva az országos rendszer forrásait, s ráerősítve minden olyan helyzetre és feladatra, amely sajátosan a mi közösségünk problémája. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, a témával foglakozó magyar tanszékek és szakmai elemzők sora partner lesz ebben.
ÚJSZERŰ MEZŐGAZDASÁG
Az agrárágazat még mindig a panaszok, a rendezetlen ügyek, a félsikerek világa. A fentről lefele irányuló átalakítás nehézkes, lassan megy, kevés eredményt hozott.
Miért nem próbáljuk meg, hogy lentről, saját erőből, saját hatáskörben, saját közvetlen környezetünkben lépéseket tegyünk a helyzet javítása érdekében? Nem célszerű az innovációt kizárólag csak fentről várni!
A két évtizedes társadalmi átmenet során a politikai döntéshozás a mezőgazdaságot, a mezőgazdaságból élő családokat sorsára hagyta. Visszaállították a földtulajdont, aztán rábízták a családokra, hogy csináljon mindenki, amit tud, éljen, ahogy tud. Valamiféle szervezett problémakezelés csak az utóbbi években, az EU-csatlakozás után indult be.
Ez a helyzet felvet egy fontos kérdést.
Kell-e a kisebbségi elitnek ezzel foglalkoznia, vagy mondja azt, hogy ezt a problémát csak országos léptékben lehet kezelni, foglalkozzon vele a kormány, ahogy sokan mondják: nem specifikus magyar kérdés.
Mit tehetnénk? Sok mindent, de csak akkor, ha fölismertük a probléma súlyát és fontosságát. S ha fölismertük azt is, hogy nincsen egyetlen, mindenkire érvényes jó megoldás. A környezetemben azt tapasztalom, hogy ahány eset, annyiféle gond. De végre foglalkozni kellene ezzel a sokféle esettel. Van, ahol a jó tanács segít, van, ahol a szakmai kapcsolat vagy éppen a szakmai információ, van, ahol a klaszteralakítás, máshol a sikeres példa megismertetése, ismét máshol a piacra jutás támogatása vagy a technológiai innováció, és így tovább. Az önfenntartó családot az önfenntartásban kell segíteni, a farmergazdaságra törekvőt vagy biotermékkel kísérletezőt másként és másként.
A problémák sokfélesége nem ok arra, hogy ne törődjünk felelősen ezzel az ágazattal.
Ki kell alakítanunk minden kisebb-nagyobb térségben támogató-segítő-információcserélő hálózatot, a valós igényekre szabott segítség formáit és programjait. Egy társadalmi „mozgalom” kialakításába kell beruházni, s ez többszörösen térül meg a családok szintjén.
INNOVÁCIÓT A VÁLLALKOZÁSOKBA
A gazdaság, a pénz szabályai egyetemesek – szokták mondani. De ma már neves szakértők azt is mondják, hogy a térségi érdek vagy az etnikai háló olyan társadalmi tőkét jelenthet, amely gazdasági előnnyé konvertálható. A hálózatok korában az immateriális értékek szerepe fölértékelődik. Ez nem elzárkózást jelent, hanem a rendelkezésre álló saját társadalmi erőforrások jobb kihasználását termelésben, szolgáltatásban vagy éppen fogyasztásban.
A gazdasági kérdésekkel sokkal hangsúlyosabban kell foglalkoznunk, mint a korábbiakban.
Ez fontos érdekérvényesítési kérdés, amelynek sikere rajtunk áll.
A kormányzat hosszú ideje adós egy vállalkozásbarát jogi-adminisztratív környezet kialakításával. Nehezíti a helyzetet a gazdasági válság nem megfelelő menedzselése.
Miért mondom ezt?
A gazdaságpolitika a válságra való hivatkozással még mindig forrásokat von el a gazdaságtól, ahelyett, hogy a terhek csökkentésével a termelést, a munkahelyteremtést, a vállalkozások innovációs váltását szorgalmazná. Így országos léptékben nem előre menekülünk, hanem a fűnyíróelv alapján mindenki egyre nehezebb helyzetbe kerül.
Tehetünk-e valamit a magyar közösség szintjén? Tehetünk-e valamit azon túl, hogy a gazdaságpolitikát, a jogszabályalkotást a kormányban és a parlamenti munkában próbáljuk jó irányba terelni?
Azt gondolom, hogy sokat tehetünk. A statisztikák azt mutatják, hogy a magyarlakta térségekben a vállalkozói kedv – minden akadály, nehézség ellenére – nem csökken. De azt is látjuk, hogy a vállalkozók és a vállalkozások társadalmi megítélése még mindig kedvezőtlen, a képzésekben a vállalkozási ismeretek alig kapnak helyet, a médiák – egy-két kivételtől eltekintve – a gazdasági kérdéseknek, a gazdasági sikereknek alig adnak teret, és gazdasági elemzéseket csak elvétve lehet olvasni. Ha vannak saját forrásaink, akkor azokat csak a legritkább esetben fordítjuk gazdaságfejlesztési célokra.
Az ilyen és hasonló területeken saját kezdeményezés, saját erőforrás alapján is jelentős előrelépéseket lehet tenni.
A vállalkozó szellemnek, a gazdálkodási igénynek az intézményeinkben és szervezeteinkben is meg kellene jelennie. Szemléletben, gyakorlatban, képzésben, támogatási gyakorlatban egyaránt.
Nem kell parlamenti döntés ahhoz, hogy fiataljainkat a középiskolákban és az egyetemeken ellássuk vállalkozási alapismeretekkel! Ahhoz sem, hogy a sikeres vállalkozásokat és vállalkozókat bevigyük a köztudatba, s ne irigységgel, hanem társadalmi presztízszsel ruházzuk fel. Ahhoz sem kell engedélyt kérni, hogy a településfejlesztés érdekében hatékony klasztereket alakítsunk ki.
A törvények, az adminisztratív keretek, az országos vállalkozáspolitikák szükségesek, de innovációt, rugalmasságot, szaktudást, társadalmi felelősségvállalást csak a társadalmi szereplők vihetnek a gazdaságba.
Ezen a téren nagyon sok a tennivalónk.
NÖVEKVŐ ESÉLYT A FIATALOKNAK!
Van-e magyar közösségünknek ifjúságpolitikája?
Inkább azt lehet mondani, hogy a magyar közösségnek politikai ifjúsága van, és ebből több is akad. Velük látszólag törődünk.
De mi legyen a nem politizáló fiatalokkal?
A felsőoktatás, a munkahelyteremtés, intézményeinkben a generációs váltás kérdése jól átgondolt ifjúságpolitika nélkül nem kezelhető.
Ma a fiatalok olyan újszerű tudást szereznek, olyan képességekre tesznek szert, amelyet a közép- vagy idősebb korosztály csak nehezen, részlegesen tanul meg. A kapcsolat- és hálózatépítés, az információszerzés és információmenedzsment, az innováció és kreativitás terén a közép- és idősebb korosztály lépéshátrányban van.
A fiatalok újszerű tudása és újszerű képessége nagy előnyt jelenthet, ha a magyar közösség szolgálatába tudjuk állítani. Ha az idősek nem mindenáron magukhoz igazítják a fiatalokat, hanem valóban mozgásteret adnak nekik.
Intézményeink, szervezeteink generációváltási politikája ma nem a legjobb. A közép- és idős korosztály a maga személyes érdekei szerint válogat, magához hasonló utódokat keres. Ahelyett, hogy támogatná a fiatalok körében a szabad versenyt. Nem véletlen, hogy az igazán dinamikus szervezetek azok, amelyeket a fiatalok maguk alakítottak. Ilyenek például a környezetvédő szervezetek.
Ne néhány kiválasztott fiatalnak adjunk teret, hanem a fiatalok szakmai tudásának, kompetenciájának, kreativitásának, kezdeményező és újító kedvének. Ezt a magyar közösség saját erőből is megteheti.
Meg kell nyitni intézményeinket, szervezeteinket a fiatalok előtt. De nem csak abban az értelemben, hogy beengedjük őket. Sokkal fontosabb, hogy szakmai tudásuknak, újítóképességüknek is teret adjunk! Feladatot, döntési jogkört, mozgásteret kell adnia fiataloknak.
A közéleti szerepekre való professzionális felkészülés egyik legfontosabb feladatunk. Elhibázott lépés, hogy a mi közösségünk esetében ezt pártpolitikai alapon szervezzük. Szükség van egy közös, professzionális alapon szervezett Közéleti Akadémiára, amely az ilyen elkötelezettségű fiatalokat oktatja és tutori rendszerben szakmailag támogatja.
SAJÁT KÜLKAPCSOLATI RENDSZER KIALAKÍTÁSA
Mire jó nekünk, romániai magyar közösségnek az Európai Unió? Látszólag csak arra való, hogy valamilyen sérelem esetén legyen hová panaszra menni! Az a benyomásom, hogy a romániai magyar közösség – EU viszonyt érdemben még senki nem gondolta végig. Hol vagyunk mi az európai közös térben, mi lehet a szerepünk, melyek az esélyeink és milyen hátrányokra számíthatunk? Vagy közösségként nem is kell léteznünk, csupán individuumként? Érezhetjük-e magunkat európainak is, vagy ez csupán a felső néhány száz személy kiváltsága
Egy dologban biztosak lehetünk: a csatlakozástól mindenki többet várt, bár nem biztos, hogy tisztában volt a várakozás tartalmával. S azt is kijelenthetjük, hogy a felzárkózás sokkal nehézkesebb és lassúbb folyamat, mint ahogy vártuk.
A kérdés az, hogy Európa hanyagolt-e el minket, vagy csak nekünk magas ez a léc? Gondolkodásmódban, nyelvtudásban, eredményességben lassan változunk, egyesek szerint az is kérdés, hogy egyáltalán változunk-e?
Meggyőződésem, hogy az Európai Unió számunkra is nagy lehetőség. De nem tudunk élni vele, mert föl sem ismertük ezt a lehetőséget. Mintha most is valamiféle vasfüggöny-féleség lenne, de most már bennünk. Nem jutnak el hozzánk a hírek, események, a jó példák, a pozitív modellek, a lehetőségek, vagy ha igen, akkor nem tartjuk ezeket figyelemre méltónak.
Az EU-hoz való felzárkózás csak egy alapos társadalmi program alapján lehetséges és ezt ki kell dolgozni, el kell indítani. A kisebbségi társadalom működési módja nem kedvez annak, hogy az emberek egyenként, saját erőből sikeresek legyenek ebben a felzárkózási folyamatban.
Ugyanakkor ki kell képezni azt a nem túl nagyszámú szakember-gárdát, amelynek tagjai lépést tudnak tartani azzal, hogy mi történik, és várhatóan mi fog történni az EU-ban. S ami még fontosabb: ezt a tudást közvetíteni is tudják közösségünk irányába.
Ebben a keretben pedig az EU-hoz való közösségi léptékű viszonyunkat menedzselni tudják.
KISEBBSÉGI SZAKPOLITIKÁK KIDOLGOZÁSA
Merre tart a romániai magyar közösség, mint társadalom? Sok mindent tudunk mára demográfiai kérdésekről, az iskolázottságról, a migrációhoz való viszonyról és általában az úgynevezett „kisebbség-érzékeny” témákról. De sokkal kevesebbet tudunk a családok anyagi helyzetéről, a periferikus helyzetű társadalmi csoportokról, a munkaerőpiaci esélyekről, a tényleges jövőképről, az innovációs képességről, és még sok más létfontosságú társadalmi folyamatról.
S ami talán még nagyobb probléma: a meglévő ismeretek kapcsán is hiányzik a kiértékelés, a trendek értelmezése, a közösségi társadalomépítést szolgáló szakpolitikák kidolgozása. Miért nem lépünk előre ezen a téren?
Egy dolgot nem lehet állítani, éspedig azt, hogy ne lennének szakembereink. A tényfeltárást illetően is vannak, és a szakpolitikák kidolgozása terén is szép számmal vannak megszóllítható, munkára kérhető szakembereink. Helyi vagy megyei léptékben néhány helyen már elkezdődött ez a folyamat, de ez édeskevés. A közéleti-politikai szereplők nem, vagy alig adnak esélyt a szakpolitikai szereplőknek. Meg kell tervezni és meg szervezni a társadalomépítésbe bevonható szakemberek munkáját. Az agrárkérdéstől az információs társadalomig, a vállalkozásfejlesztéstől a társadalomszervezésig minden területen.
A tagolt, sokféle kisebbségi társadalomban a sokféle kezdeményezést nem egy központi utasításos rendszerbe kell belefoglalni, hanem egyeztetésen és együttműködésen alapuló hálózatba. A szakpolitikák kialakítása a legjobb feltétel ehhez, és elvezethet koordináló struktúrák kialakulásához is. A mai kommunikációs lehetőségek minden szükséges eszközt rendelkezésünkre bocsátanak egy ilyen szakmai közösségi munkához. Csak szakmai koncepcióra, szervezésre, és célirányos beruházásra van szükség. A megmozdítható, megszóllítható, munkába bevonható szakmai tőke és humán erőforrás kapacitás sokkal nagyobb, mint gondolnánk. Adottak a feltételek ahhoz, hogy a romániai magyar szakmai kompetencia teljes egészében megszóllítható, mozgósítható legyen.
Ez nem pártpolitikai, hanem létfontosságú társadalomfejlesztési kérdés.
Tudjuk-e azt – csak példaként említem -, hogy a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak több mint 500 olyan doktori fokozattal rendelkező kutató-oktató tagja van, aki valamilyen területen értékes szakmai tudással rendelkezik? Miért van az, hogy ezt a szakmai elitcsoportot a Magyar Tudományos Akadémia név szerint számontartja, s a romániai magyar politikai-közéleti elit nem? Figyelünk-e saját értékeinkre, ha ilyen szellemi vagyonnal nem is törődünk?
Létre kell hozni a magyar közösség szakpolitikai bázisát mozgósító, hasznosító hálózatot!
Fontosnak tartom egy szakpolitikai kabinetrendszer létrehozását a magyar közösség működésével kapcsolatos minden fontosabb témakörben. Szerepe a helyzet értelmezése, szakpolitikák kidolgozása, a társadalmi szereplők közti egyeztetési rendszer működtetése, a hálózatépítés.
SIKERES TELEPÜLÉS-MENEDZSMENT
Szabad-e lemondanunk egyetlen magyar településről is?
A válasz nyilvánvalóan az, hogy NEM!
De van-e elképzelésünk arra, hogy ennek a felhívásnak eleget tegyünk? Hány olyan településünk van, amelyek az 1332-1333-as összeírásban már szerepeltek, a további évszázadok során közösségekké váltak, és ma a megszűnés határán vannak? Vajon ez a kérdés nem sorolódik be a kisebbségi társadalomépítés feladati közé? Ha igen, ki foglalkozik vele? S kinek a felelőssége az, hogy nem kevés nagyobb lélekszámú település mai fejlődése messze a lehetőségek alatt marad?
Közösségünk alapegysége, legbiztosabb bázisa – természetesen a család mellett – a helyi közösség, a település. Olyan struktúra, amelynek közösségi ereje, társadalmi és anyagi erőforrása, önálló fejlődési lehetősége van. Mindez évszázados hagyományokba, társadalmi tudásba és tapasztalatba gyökerezik. Igaz, hogy ma sokféle pozitív példát látunk sikeres helyi kezdeményezésekre. De sok példa van halódó, fejlődni nem tudó településekre is. Persze lehet azt mondani, hogy ez a helyi polgármester, a helyi tanács dolga, ha nem mennek jól a dolgok, akkor ez legyen a helyi lakosság gondja. Lehet azt mondani, hogy mindez nem a közéleti-politikai elit dolga. Nagy tévedés! Nemcsak az a dolgunk, hogy a településekre infrastruktúra-beruházásokat vigyünk! A települések társadalmi, gazdasági, természeti erőforrásainak mozgósítása olyan képességeket, olyan tudást követel, amelyet a helyi közösségek a kommunizmus négy évtizede alatt nem tanulhattak és nem gyakorolhattak. Szakmai-anyagi beruházásra van szükség ahhoz, hogy ezt a tudást, ezt a képességet megszerezzék. Ebben nem szabad őket magukra hagynunk. Jóval többet kell tenni, mint azt, hogy elküldjük a pályázati információkat, aztán ha nem pályáztak, akkor legyintünk, hogy az ő bajuk. A település-menedzsmentet nem lehet a forrásbevonásra leszűkíteni!
Sokféle település van, sokféle adottsággal, sokféle gonddal és sokféle fejlesztési lehetőséggel.
A sikeres településmenedzsment kialakítása olyan feladat, amelyhez nem kell parlamenti egyezkedés, nem kell kormányhatározat. Megoldhatjuk mi magunk, ha foglalkozunk vele. Dolgozzuk ki a munkatervet, képezzünk szakembereket, alakítsuk ki a nem üzleti alapú, támogató jellegű szolgáltatásokat. És adjunk teret az önkormányzatokban a fiatal szakemberek tudásának.
Már három-öt év alatt is eredményt lehetne elérni.
Településeink többet érdemelnek!
KORSZERŰ FELNÖTTKÉPZÉS
Mennyire versenyképes a romániai magyar közösség munkavállalói rétege? Iskolázottsága, szakmai felkészültsége és gyakorlata milyen esélyt kínál a munkaerőpiacon? Mennyire képes váltani, ha változik a gazdaság, változik a munkakörnyezet? Tudunk-e tenni valamit a helyzet javítása érdekében?
A magyar közösség jövőjére vonatkozó alapkérdések ezek. Hiányoznak a válaszok, de ami még fontosabb: a közéleti-politikai elit részéről hiányzik a kérdésfelvetés is.
Vannak, akik azt mondják, hogy ezt a kérdést nem lehet a kisebbségi társadalom keretében kezelni. Nem lehet, mert a gazdaság, a munkaerőpiac működése nem etnikai vonzatú kérdés. Ilyenkor mindig tovább kell kérdezni! A családok megélhetése vajon nem a munkaerőpiaci helyzettől függ?
S a családok megélhetésének szintje nem saját közösségünk kérdése is?
Amit a felmérésekből tudunk, az nem bíztató.
A munkaképes lakosság több mint kétharmada gondolja azt, hogy a jelenlegi tudása, képzettsége nem elegendő ahhoz, hogy munkahelyét hosszú távon is megőrizze. Ennek ellenére csak kis százalék tervezi azt, hogy a váltás érdekében valamit tanulna, képezné magát.
Miért nem alakította ki a magyar közösség a saját, minőségorientált felnőttképzési rendszerét mondjuk annak a mintájára, ahogyan a kulturális intézményeket, a könyvkiadási hálózatot vagy éppen a felsőfokú képzés helyeit kialakította és működtette? Talán jó lett volna fölismerni, hogy a humán erőforrás menedzsmentet – közösségi léptékben – nem lehet leszűkíteni a „hányan vagyunk” típusú demográfiai megközelítésre!
Minden bizonnyal érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a manapság sokat hangoztatott „lifelong learning” szemléletet és gyakorlatot a magyar közösség számára is elfogadottá tegyük.
Használható válaszokra lenne szükségünk abban a tekintetben, hogy milyen a közösségünk keretében működtetett felnőttképzési programok minőségi szintje, társadalmi hasznossága.
S arról is, hogy változik-e, s milyen irányba a lakosság magatartása a továbbképzési formákat illetően.
De ez csak a kiindulópont.
Szakpolitikára, jól kidolgozott programra van szükségünk annak érdekében, hogy ez a jövőorientált problémakör a közösségi mentalitás és gyakorlat egyik kulcsfontosságú elemévé váljon.
A TÁRSADALMI NYILVÁNOSSÁG ÚJJÁÉPÍTÉSE
A demokratikus társadalmi berendezkedés legfontosabb tartóoszlopa a nyilvánosság.
Nem csupán azzal, hogy átláthatóságot, számonkérési lehetőséget biztosít.
Számunkra talán még fontosabb, hogy a jól működő, minden területet átfogó társadalmi nyilvánosság a közösségi identitás erősítésének a közege is, a magyar közösség társadalmának egyik legfontosabb építkezési területe.
Az elmúlt két évtized nagy adóssága, hogy a közéleti-politikai elit nem támogatta egy olyan közös romániai magyar társadalmi nyilvánosság kiépítését, amelyben minden és mindenki megmérettetésre kerülhetett volna.
A romániai magyar közösség szintjén ez a társadalmi nyilvánosság ma nem létezik, sok-sok kisebb-nagyobb nyilvánosság-körből álló (helyi, regionális hatókörű vagy más szempontok alapján tagolt) médiák vannak. Ugyanakkor ma sokan félreértelmezik a társadalmi nyilvánosságot, annak működését. Azt hiszik, hogy csakis a fentről lefele való tájékoztatásról, az üzenetküldésről, a vezetők imázs-építéséről szól.
Ma azt látjuk, hogy a társadalmi nyilvánosság megszerveződik a közéleti-politikai elit akarata nélkül, sőt, annak ellenében is. A „közösségi média” napról napra teret hódít. Egy órák alatt megszerveződő közösségi véleményhálózat nagyobb hatást fejt ki, mint az Erdélyi Magyar Televízió híradója.
Hogyan lehet segíteni, ösztönözni, támogatni azt a folyamatot, hogy a romániai magyar közösséghez tartozók – ha szétszórtan vagy tömbökben élnek is – integrálódhassanak véleményközösségi terekbe, létrejöjjenek azok a kapcsolatok és hálózatok, amelyek a kisebbségi helyzetben lévők számára létfontosságúak? Hogyan lehet a ma megmutatkozó nagyon erős kommunikációs késztetést és kommunikációs gyakorlatot közösségi célok érdekében kamatoztatni? És hogyan, milyen eredményességgel fogunk bekapcsolódni azokba a közösségi hálózatokba, amelyek a magyar nemzeti integrációs folyamatban fognak kialakulni?
A kérdések a kisebbségpolitika és a társadalomépítés szokatlan, új dimenzióira és lehetőségeire utalnak. Ma még nem ismertük fel, nem foglalkozunk vele.
Nagy kihívás és nagy társadalomépítési lehetőség.
Jó ötletekkel, kisléptékű beruházásokkal is már meg lehet teremteni azokat az induló kereteket, amelyek elindítanak a társadalomépítésnek ezen az útján.
oloszgergely 
Hozzászólás